Ez – a még élő részvevők közül – rajtam kívül talán Kulcsár Istvánnak is megmaradt az emlékezetében. Jelszó: záróünnepség utáni zárópiálás a moszkvai rádiós Sismonyin elvtárs vendégeiként és Butyirszkaja ulica. Én az asztal alatt fejeztem be és István lakásán ébredtem fel, majd Kis Csabától úgy diktáltam le az MTI-nek Berlinguernek a külföldi szervezők nevében elmondott beszédét, hogy képtelen voltam olvasni a TASZSZ slejfnijét (telex-jelentését). Emlékezetből diktáltam, amire emlékeztem. Képzelhetitek…
Berlinguer is a tanúm rá!
Az alábbi részlet “Sub Rosa avagy megíratlan megírandók” cím alatt megírt kéziratként kezelt és csak töredékesen publikált visszaemlékezéseimből
Szégyen ide, szégyen oda
Az én történetem korábbról való, de – magam is csak fokozatosan jöttem rá – nem független a későbbiektől.
Hogyan is esett, ami megesett? 1957-ben nyarán kaptam az MTI-től első külföldi megbízásomat: az akkor még csak rövid ideje állandó moszkvai tudósítóként dolgozó (lépésről-lépésre a magyar külpolitikai újságírók egyik fejedelme lett, sajnos azóta meghalt) Kis Csabának segíthettem a szovjet fővárosban megrendezett Világifjúsági Találkozón. A VIT végén pedig „a Sismonyin”, a moszkvai rádió magyar adásainak vezetője (2006-ban kellett megtudnom a moszkvai rádió akkori magyar nyelvű bemondójától, Kis Csaba feleségétől, akinek „holt merev” főnöke volt, hogy a férfi keresztnevét alig néhányan ismerték a beosztottjai közül) a Vörös-tér sarkán lévő Moszkva Szállóban vacsorát adott az eseményről tudósító magyar újságíróknak.
Nem vagyok ivós: ez egyszerűen bejelentés, nem dicsekvés, s ehhez tartottam magam ezen az estén is. Illetve kitartottam, míg Sismonyin ki nem szúrta, hogy vodka helyett folyamatosan a híres orosz Narzan kristályvízzel koccintgattam. Ekkor felállt és bejelentette:
– Ezért büntetés jár – közölte és megtöltött vodkával egy 2 decis poharat. Majd rám parancsolt:
– Egyszerre leönteni!
Megtettem. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy becsúsztam az asztal alá. A következő pedig, hogy másnap reggel
– Csaba már adja haza az anyagát. Siess, mert rögtön te folytatod – mondta, s már lökdösött is át a szemben lévő lakásba, ami egyben az MTI irodája volt. Odaát Kis – pontosan annak megfelelően, ahogyan erről előző nap megállapodtunk – a kezembe nyomott egy hosszú papírtekercset, amelynek cirill betűit kiolvasni is alig tudtam. Az eljutott az agyamig, hogy ez Berlinguernek a nemzetközi szervezők nevében a VIT záróünnepségén elmondott beszéde, de ennél több egy szó sem. Fogalmam sem volt az orosz szöveg tartalmáról, a súlyos másnaposságtól egyszerűen képtelen voltam elolvasni. Csaba viszont befejezte a maga részét, és szó nélkül a kezembe nyomta a telefont. Én meg csak annyit tudtam, hogy beszélnem kell, mert a vonal hazai végén ott ül egy gyorsírólány. Hát lélegzetet vettem, és „nyomtam a szöveget”: mármint azt, amiről én azt gondoltam, úgy emlékszem, hogy ezt mondhatta a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség
Moszkvában nem szóltam senkinek, hogy azt diktáltam le, amire emlékezni reméltem az elhangzottakból. Hazaérkezésünk után pedig vártam, hogy lebukom. De – ez is bizonyság rá, hogy csodák pedig vannak – nem történt semmi. Persze, hiszen itthon mindenki számára ez volt az egyetlen és hiteles szöveg, amit én hazatelefonáltan…
Végül én tettem „vallomást”, magának Berlinguernek, 1960-ban. Koppenhágában magyar küldöttként részt vettem az UNESCO ifjúsági tagozatának éves ülésszakán, Berlinguer pedig az olasz delegáció kommunista tagja volt. S ami a legszebb: a szocialista országokból rajtam kívül csak jugoszlávok voltak jelen. Máig sincs fogalmam róla, miért, miért nem, de a magyar Külügyminisztérium elfelejtett konzultálni a „testvérekkel” a konferenciáról, és nem értesült róla, hogy különféle ENSZ határozatok miatt mi, a Varsói Szerzõdéshez tartozó országok éppen megsértődtünk, s ezt koppenhágai távolmaradással is kifejeztük volna. Így csak a dán parlament épületében, akkreditálásom után tudtam meg, hogy egyedül vagyok keletről, amire – nyilván jobb híján – a Bem-rakparton úgy reagáltak, hogy most már maradjak, de kerüljem a feltűnést. Tehát maradtam – és anélkül, hogy erről bárki előre konzultált volna velem, megkaptam a konferencia egyik főszerepét. Beválasztottak a tanácskozás alelnökei közé – nyilván nem véletlenül…
Ilyen előzmények után futottam össze egy délután Berlinguerrel, uzsonnaidőben a turistáknak is kedvenc Christiansborg palota barokk kávézójában.
– Üljünk le egy kávéra és szmőrbrődre (a híres dán édes szendvicsre) – invitált angolul. Ez volt a tanácskozás fő nyelve, én is így elnökösködtem tíz perccel korábban. Egy dolog érdekelte:
– Miért vagy egyedül odaátról?
Elmondtam, hisz úgy gondoltam – ahogy mondani szokás – hogy „egy kutya kölykei vagyunk”, minek tagadjam az előzményeket.
– Tipikus. Az oroszok a slendriánságukkal mindenkit elrontanak. Észrevettem, hogy már a németek sem a régiek, ha pontosságról és precizitásról van szó. Az SZKP-tól persze nekünk sem szólt senki.
Őszintesége bátorított fel, hogy emlegetni merjem a magam 1957-es „Berlinguer esetemet”. Úgy felkacagott, hogy a szomszédos asztaloktól is ránk figyeltek.
– Most, hogy mondod, emlékszem, megkaptam a DIVSZ-tõl a budapesti sajtószemlét. Akkor azt hittem, politikai okokból maradtak ki egyes részek a beszédemből, még érteni is véltem, hogy miért..
Ez volt az a pillanat, amikor én vágtam magam hátra a széken. Mert megtudtam, mit nem jelentettem az MTI-nek…
Például azt, hogy békés úton, parlamentáris eszközökkel többet tehetünk a forradalmi célokért, mint magunk is reméltük; hogy Európában, sőt az egész világon végső soron mindenki kisebbség, hiszen egyetlen nemzet sincs, amely ne volna kisebb, mint a többiek együtt; s a felelős politikának mindig tartania kell magát ahhoz, ami az emberek többségének az akarata. S hozzátette: mindezeket éppen az 1956-os magyar október-november miatt tartotta elmondandónak a Leninről elnevezett stadionban.
– Ezekre valahogy nem emlékeztem Sismonyin vodkájának hatására – mentegetőztem ott és akkor. S most teszem hozzá, mert már tudom: ilyenfajta mondatok kerültek másfél évtized múlva a Berlinguer nevéhez szorosan kötődő eurokommunizmus kulcsgondolatai közé. Akkor meg nem is ragadtak meg az agyamban.
Ez úton kérek elnézést Berlinguertől, minden érdekelttől – és a történelemtől.
V. Putyin megnyitja a Találkozót!