Kína sokezer éves ismert történetéből nekem olyan esztendők jutottak, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett – keserű újságírói köteleségként – főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit. 1966-ban nekem robbant ki az a vandalizmus, amely a szó legszorosabb értelmében az emberiség – benne a kínaiak – által évezredek által összegyűjtött tudás lábbal taposását, sárba, sőt vérbe tiprását jelentette. Az pedig a legcinikusabb cinizmus volt, hogy a ennek szégyennek a kitalálói és irányítói éppen a kulturális forradalom nevet adták barbárságuknak.
E tragédia csupán picinyke töredéke volt, hogy ifjú bandák e mozgalom hűséges katonáiként törték-zúzták azt is, amit a pekingi porcelánüzletekben és gyűjteményekben találtak. Nem is állt sokáig módomban – csak egy rövidke esztendőn át, 1965 nyarától – Buddha szobrokat és híresen áttetsző, vékony tojáshéj porceláncsészéket, tányérokat vásárolnom abban a Pekingben. Akkor viszont merő takarékosság volt az életünk. Azzal utaztam ugyanis a Távol-Keletre, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója megjósolta, ami később bekövetkezett:
– Arra készülj, hogy bármelyik órában akkorát rúghatnak rajtad, hogy hazáig repülsz, bármit írsz is. Mert ilyen a magyar-kínai viszony.
Sőt – kiderült – „még ilyenebb” volt. Ideológusok úgy fogalmazták meg, hogy „immár több az, ami elválaszt, mint ami összeköt bennünket”, mármint a kínai vezetést és Moszkvát, tehát az akkori olvasatban természetesen Pekinget és Budapestet is. A gyakorlatban, odaérkezésem után ez azonnal félreérthetetlenül testet öltött. Amikor a külügyminisztériumban – az akkreditálásomnak megfelelően, s ahogyan az korábban is működött – úgy jelentkeztem be, mint a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös új tudósítója, a sajtóosztály diplomata tisztviselője széles mosollyal így válaszolt:
– Üdvözlöm Pekingben az MTI tudósítóját.
És ne hogy elszólásnak véljem a megfogalmazást, hamarosan meg is kaptam az állami hírügynökség újságírójának kiállított tudósítói igazolványt. Néhány héttel később pedig a hivatalos tudósítói jegyzékben is ugyanez a titulus szerepelt, igaz soha, senki nem kifogásolta, hogy a névjegyemen olvasható volt a Népszabadság neve is.
Bizonyított tény, hogy Kína az emberiség egyik legősibb civilizációja. A Sárga-folyó évenkénti áradásai során lerakott termékeny hordalékon már 8 ezer éve kialakult a földművelő életmód. A mondabeli első kínai császár Huang-ti Kr. e. 2100-ban alapította meg az első kínai államot a mai Peking környékén. Lao Ce a nagy kínai filozófus pedig több, mint két és fel ezer éve írta le örök időkre szánt gondolkodási, magatartási útmutatásként népének és vezetőinek, hogy „a nagy nép olyan, mint a nagy ember. Ha hibát követ el, felismeri. Ha felismerte, beismeri. Ha beismerte, kijavítja. És aki rámutat a hibáira, azt a legjóságosabb tanárának tekinti.”
Mondhatjuk akár: Kína története ennek máig létező bizonysága. S ennek szerves része – ide illő szimbólummal élve -, hogy Kína XX. századának három kiemelkedően legtöbbet „hibázó, felismerő, kijavító” főszereplőit, legmesszebb látszó, „legmagasabb „hegycsúcsait” úgy hívták: Mao Ce-tung, Csou En-laj és Teng Hsziao-ping. Ez a valóság olyan kitörölhetetlen ténye, ami – tetszik, nem tetszik – független attól, ki, hogyan ítéli meg e három ember tevékenységének egészét és részleteit, a létező Kínát.
Nekem mindhárman alaposan belejátszottak a személyes életembe, s most nem csak a nagypolitikáról beszélek.
Mao Ce-tung, a század kínai sorsfordulóinak vitathatatlanul alkotó vezére volt, s így öregen is megalapozott hivatkozási alapnak tekintette az addigi életét a mindenbe való döntés jogára. Az, hogy 73 éves, megroggyant állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval róla készült, nem éppen előnyösnek sikeredett fotóm bejárta a világsajtót, rosszallásra késztette a kulturális forradalom női főszereplőjét: Mao színésznőnek indult, majd a politikai vezérkarba befurakodott hatalom sóvár feleségét,
Teng Hsziao-ping
Rám ebből személy szerint annyi szakadt, hogy a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (nagybetűs plakát, amely a zavaros idők egyik alapvető tájékoztatási eszköze volt; csak néhány éve tudatosodott bennem, hogy a magyar elnevezést én vezettem be a nyelvünkbe). Ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, akik parancsolóiktól a hunvejpin (vörös gárdista) nevet kapták. S – mert szerencse is kell az ember életében – Csou En-laj ezt, pontosabban három külföldi letartóztatását látta meg hivatala, az Államtanács ablakából. A miniszterelnök – aki élete utolsó órájáig, így ebben a korszakban is nem titkoltan vállalta a mindenkori mentsd, ami menthető szerepét – leküldte tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett, Csou pedig élt, a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija, a belgrádi Tanjug hírügynökség és a budapesti MTI újságíróit.
Ez a tudósítói hármas ugyanis rendszeresen együtt „tacepaózott” – azaz gyűjtötte a „nagybetűs plakátokról” a forradalmi híreket – a városban. Jurij Koszjukov, az orosz, sinológus volt, vagyis tudott kínaiul. Mihail Saranovics montenegróinak született, így „hivatalból” 192 centi magasra nőtt, s messze körbelátott a körülöttünk nyüzsgő, többnyire kis termetű kínaiak felett: ha veszélyt jelzett, igyekeztünk eltűnni az autómmal. Az én kocsim ugyanis Volkswagen volt, s ez az „imperialista” járgány ott és akkor kisebb veszélyforrást jelentett, mint Jurij „revizionista”, sőt „szociálimperialista” Volgája. A “Ko-Sa-Ko klán” (magunkat hívtuk így) azzal a módszerrel gyűjtötte az információkat, hogy az orosz fiú olvasta és fordította nekem kínairól angolra és oroszra a szöveget, jugoszláv barátunk őrködött, majd az autóban én elmondtam, s mindhárman lejegyeztük az infókat. Dolgoztak így együtt más nemzetközi tudósító csoportok is, a legjobban a japánokat irigyeltük, mert ferde szemük és sárga bőrük jóvoltából nem volt messziről rájuk írva, hogy hová valók. Amit gyűjtöttünk, összedobtuk, így tájékozódott a világ Kína belső háborújáról. A kínai külügyminisztérium szorgos sajtósai pedig striguláztak. Én meg a tokiói NHK rádión keresztül tudtam meg naponta, hány óra alatt járták végig az MTI hírgyárának gépsorait a tudósításaim – és miért kaptam rossz pontokat Pekingben.
Saranovics ezúttal – egyetlen alkalommal – nem vette észre időben, kik vettek körül minket…
Másodízben – 1967 januárjában – Csou szerepe csak közvetett volt, de eredményes. Ezúttal a pekingi főpályaudvaron történt.
Mongólia is tudósítói birodalmam része volt, ezért Ulan Batorban jártam, onnan érkeztem vissza szinte teljesen üres vonaton. A kínai-mongol viszony történetének mélypontján járt, s ezt hitelesen tükrözte a két főváros között utazók száma is. Odafelé akár különvonaton is érezhettem magamat, annyira kevesen voltunk: az étkezőkocsi konyháján csak nekem főztek.
Ulan Batorban – közösen Gosztonyi Jánossal, a Népszabadság akkori főszerkesztőjével – többek között interjút készítettünk
Amikor egyedül maradtam, jobban körülnéztem. Tetszettek a kényelmes fotelek, de főként az íróasztalon sorakozó telefonok. Nagy bátran elkezdtem köztük válogatni. S amikor úgy találtam, hogy az egyiknek a búgó hangja az általam is ismert városi vonal, villámgyorsan letárcsáztam a saját számunkat. Kiment a csöngés, és a vonal túlsó végén a feleségem hangját hallottam.
– Szervusz, – mondtam -, de ne kérdezz semmit, csak azonnal intézkedj!
Hadarva elmondtam, mi történt, hol találhat rám a pályaudvaron, és hogy az ajtón kívül ott a kulcs. Ha tehát elég gyors, lehet remény a szabadulásomra.
Eta asszony húsz perccel később tűnt fel a várócsarnokban. Óvatosan nézelődött, hiszen így is épp elég nagy feltűnést keltett egyértelműen európai vonásaival és öltözékével, karján kétéves, szőke Laci fiúnkkal, és ráadásként kerek pocakkal: áldott állapotának hetedik hónapjában járt második gyerekünkkel. Megkocogtattam az ajtó üvegét, halkan, mert persze én is tartottam a vágány mellett fel-le járkáló helyiektől. Ők ugyan – szerencsére – a meghirdetett forradalmi közlekedési sztrájk miatt viszonylag kevesen voltak, de a kínaiakból soha sem tud egy helyen olyan kevés tartózkodni, hogy ne lássék tömegnek. De a kutya sem törődött velünk. Az asszony elfordította a kulcsot, én kiballagtam, majd tüntető lassúsággal kiosontunk az épületből. A pályaudvar előtt a követség egyik kocsijába szálltunk: Hun bácsi, a kínai sofőr elnézést kért mindkettőnktől, hogy nem merte bekísérni a pályaudvarra a feleségemet. Tudtam, azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött a pályaudvarra és ott megvárt minket. Õ közölte az általam elmondottak alapján: a főpályaudvar kormányvárójában ültem őrizetlen őrizetesként.
Az esetről kínai részről a továbbiakban nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal interjú miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le Ezért itthonról – a követségen keresztül – Barcs Sándor utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Pekingből a lehető leggyorsabban. Ami nem ment könnyen: két követség orvosa is csak egy fel-, leszállásos repülést engedélyezett a feleségemnek, az akkor már nyolcadik hónapos terhessége miatt. Két választási lehetőségünk maradt: Irkutszk, a Bajkál-tó partján és Phenjan. Mit csináltunk volna hetekig, talán több hónapig Szibériában, télen? Maradt tehát Észak-Korea. Megint szerencse a bajban: Phenjanban is akkreditálva voltam, de ami ennél fontosabb, ez volt az a néhány hónap, amikor a kulturális forradalmi maoistáknak Kim Ir Szen koreai vezér sem volt elég forradalmár. Így nem zavart bele a phenjani nagypolitikába a Pekingből kiutált magyar hírlapíró. Mellékesen: üresen állt egy kis lakás is az immár új, a koreai háború után épült ottani magyar nagykövetségen, ahol várhattuk a babát…
1967 februárjában úgy indultam útnak, hogy mindenki számára azt hirdettük: elkísérem Phenjanba a kisfiúnkat, meg a szülni készülő asszonyt, s Juhász Ottó kultúrattasé feleségét, két gyerekével, aztán visszarepülök Kínába. Mivel bármi megtörténhetett: úgy csomagoltunk, hogy engem esetleg nem engednek ki az országból a kínai határőrök.
Engedtek. Később derült ki: utolsóként a „pettyes” tudósítók közül. A következő, a brit Reuter tudósítója évekig háziőrizetben ült Pekingben, az utána bűnösnek ítélt japánokat pedig már börtönbe csukták. De gyűlölettüntetést azért szerveztek távozásomkor az erre szakosodott illetékesek a pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai kiabálva, öklüket rázva kísértek minket az északkoreai repülőgépig.
Vagyis – igaz, „mikro kivitelben” – ugyanolyan „megtiszteltetésben” részesültem, mint korábban a Kínában dolgozó szovjet diplomaták, külkereskedők és újságírók feleségei és gyerekei: őket ugyanis több ezer odarendelt „kulturális forradalmár” búcsúztatta fenyegető hullámzással, irdatlan hangzavarral. A pekingi külföldiek többszázas kollektívája – világrendszerhez tartozástól és beosztástól függetlenül – ott és akkor sorfallal védte a testi bántódástól a Moszkvába menő repülőgéphez igyekvőket. Az én jobbkezemet Bakos Tibor, követségünk magyar sofőrje markolta (azóta is barátom, annak ellenére, hogy mindmáig nem bocsátom meg neki: soha életemben nem mosatta senki annyit az autómat, mint ő, mondván „olyan rendszámú autó, amiről a kínaiak tudják, hogy magyar, nem járhat koszosan a pekingi utcán”). A balomra pedig véletlenül Payee úr, a francia nagykövet jutott. S a nagy tömegnyomás hatására éppen nálunk átszakadt a sor, nem tudtam tartani a francia fődiplomatát, aki bizony fenékre esett. Hogy miért írom ezt le? Mert utólag kiderült, ezzel „ diplomáciai történelmet” formáltam, a kínai-francia viszonyban mindenképp: az excellenciás nagykövet ugyanis de Gaulle elnök személyes barátja is volt, aki eddig védte a tábornoknál Maot és kulturálisnak nevezett forradalmát. A vele történtek alapján azonban – ilyen az élet, a politika – gyökeresen megváltozott a véleménye, s ettől az órától váltak egyszeriben és bizonyíthatóan hűvössé hosszú időre Párizs és Peking kapcsolatai. Most már bevallhatom, mi volt a részem benne…
Nekünk csak néhány tucat tüntető jutott, igaz, a nagyon hangos és igen harcos fajtából. De végül csak elgördültünk baj nélkül a betonon a repülőtér épülete elől, s utolsó képünk Pekingről – örökké sajnálom – a tüntetők ökölrázása maradt. Amikor aztán a gép egy idő múlva elszállt egy folyó felett, odajött hozzám a kapitány és oroszul azt mondta:
– Megnyugodhatnak. Amit lát, az a Jalu folyó, a határ. Ez itt már a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a nagy vezér, Kim Ir Szen országa.
Ma sem tagadom: addig a pillanatig soha sem gondoltam volna, attól érzem egyszer magam biztonságban, hogy a Jalu folyó észak-koreai oldalán készül landolni a családommal a KNDK egy repülőgépe. Aznap délután pedig a pekingi külügyminisztériumban hivatalosan közölték sajtóattasénkkal: megvonták a tudósítói működési engedélyemet és nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Kínai Népköztársaságban…
Fél évszázad telte el azóta: a távolkeleti világ hosszú történelméhez képest csupán alig negyedóra, a Jalu mindkét oldalán…
Ma a folyótól délre,
A személyes érintettség okán oly emlékezetes számomra 2009-ben, a magyar-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 60. évfordulója. A jubileum alkalmából tartott budapesti rendezvényen a fentebb már emlegetett Juhász Ottó – ma neves sinológus, egyetemi tanár – váratlanul felszólított: közös pekingi korszakunk „tettestársaként” mondjak én is köszöntőt.
Megtettem. A kulturális forradalom kitörésének idejére emlékeztem, mint akire az MTI tudósítói közül „ez a kemény korszak jutott.” Elmondtam: „Örülünk, hogy utólag megtudtuk, nem véletlenül, éppen
Mao Ce-tung és Csou En- laj 1967-ben
Csou En-laj „suba alatti” utasítására megmenekült a vörös gárdistáktól a fantasztikus festő, Csi Paj-si (1860-1957) sírja, a Ming-sírokkal együtt, amiket együtt féltettünk és látogattunk meg ott és akkor, azóta nagykövetként nyugalomba vonult, s most itt elnöklő kulturális diplomata barátommal.” S így fejeztem be: „Egymás mellett ülünk most itt a feleségemmel. Lányunk, aki négy gyereket szült, két fiút és két lányt, Pekingben fogant. Ők együtt a mi családi részünk Kína történelmében.”
