HABSBURG GYÖRGY (1964- ), azaz a császári és királyi Habsburg-család egyik rangidõse, apja, a legendás Ottó halála óta vannak, akik úgy emlegetik, mint aki elméletben akár az egyes számú igénylõje is lehetne a nem létező magyar királyi trónnak.
Persze, ha és amennyiben?…
Szeretnék a fejébe látni, amikor az Országházban elnézi a Szent Koronát, amely nagyapja, IV. (Boldog) Károly fejét is ékesítette. Egyéb szépszámú tisztségei mellett, többek között sokáig elnöke volt a Magyar Vöröskeresztnek. 1996 óta pedig – történetesen Horn Gyula ötletébõl – a Magyar Köztársaságra felesküdött utazó nagykövet, tehát a nemzetközi jog alapján a mai magyar alkotmány szerinti kormányok miniszteri rangú megbízottja. Csaknem fél év évezreddel azután, hogy a dinasztia elsõ tagjaként I. Ferdinánd 1526-ban, a mohácsi vész után magyar király lett; s egy évezreddel azt követõen, hogy a legrégibb ismert családi õs, Gundtram elszászi gróf egyik unokája felépítette a svájci Aargu tartományban Habichtsburg várát, azaz “Héjavár”-at, s õk lettek Habsburgok, hercegek, királyok, császárok az Alpoktól és a Kárpátoktól, Spanyolországon át Mexikóig. A húszadik század elejéig, az elsõ világháború végéig…
Magyarul és Habsburg Györgyként mutatkozott be nekem 1990-ben, akkor még tört magyarsággal. Már készülõdött a hazatelepedésre, 1993-ban költözött hivatalosan Budapestre, elsõ itteni lakásába a Szent István-parkba. Egy bélyegkiállítás megnyitásán találkoztunk, amelyet a közös magyar-osztrák bélyegkiadásoknak szenteltünk, a Magyar Bélyeggyûjtõk Országos Szövetségének székházában, a Vörösmarty utcában. Én a szövetség elnökeként házigazda voltam, õ “illetékes” Habsburgként – vendég. A ceremóniák és a kötelezõ mosolygások után – véletlenül – egyszerre értünk a Bélyeggyûjtõk Házának kijáratáig.
– Autóval? – kérdezte kedvesen.
– Gyalog vagyok, csak a közelbe megyek, a Béke szállóba, uram. Nem is tudom hogyan szólítsam. Az édesapja azt szereti, ha elnök úrnak mondják… – feleltem zavartan.
– Akkor menjünk együtt, én is szeretek ballagni – mondta apjához hasonlóan “habsburgos” raccsolással. Aztán váratlanul hozzátette:
– És tudod mit? Nevezz egyszerűen Gyurinak! Én nem vagyok elnöke a Pánerurópai Uniónak, mint az öregem.
Ez volt az a pillanat, amikor tegező viszonyba kerültem a Habsburg-házzal. Csak késõbb jutott eszembe: meg kellett volna neki mondanom, hogy már a nagyapám, Dr. Klein József ottani fõrabbiként bejáratos volt a dédnagypapához, Ferenc Józsefhez, a gödöllõi nyári kastélyban…
KOSSA ISTVÁN (1904-1965) villamoskalauzból 1957-ben a közlekedés- és postaügyi miniszterségig vitte: mennyi volt ebben a vele született tehetség, a megszerzett tudás, és mennyi a politikai szerencse, nem tudom.
Számomra (gyerekként kaptam rá a bélyeg-hobbira) õ a magyar bélyeggyûjtés „mecénása” volt, – éppen miniszterként gyakorolt, filatelista tevékenységével. Kitalálta azt, amiért azóta is kijár neki hideg és meleg. Meghirdette, hogy „legyen a bélyeggyûjtés olyan, mint a tömegsport”. Így lett akkor hazánk „250 ezer bélyeggyûjtõ Magyarországa” – vagy legalább is negyed millió bélyegvásárlóé. Minden tõle telhetõt személyesen is megtett ennek érdekében, mindenekelõtt a bélyegkiadás mennyiségének növelésével, nem utolsó sorban azonban a színvonalas bélyegkiadás ösztönzésével: a magyar bélyegmûvészet – amire nem sajnálta a (persze állami) pénzt – nemzetközi rangja nagyrészt neki köszönhetõen töretlen, ha sokan vannak is azok, akik ezt ma nehezen ismernék el. Pedig, ha tudnák, mennyit csatázott egy-egy modern bélyegért a képzõmûvészet szocialistának nevezett realistáival. De – ezt használta ki – a bélyeg politikailag nem a kultúrális, hanem a gazdasági terület hatáskörébe tartozott. Annak fõ illetékesei pedig pártban és kormányban egyaránt nemcsak a reformidõszakban hajoltak meg Kossa cáfolhatatlan érve elõtt:
– Bélyegbõl termelhetünk a legolcsóbba dollárt…
– Miért kell a sok bélyeggyújtõ? – kérdeztem tõle még minisztersége elsõ évében, az ifjú filatelista újságíró ártatlanságával (a Filatelista Szemle alkalmankénti cikkírójaként léptem arra az útra, amelyet később a magyar bélyeggyûjtés elnökeként és az Európai Bélyeggyûjtó Szervezetek Szövetségének (FEPA) alapító alelnökeként jártam végig). Hármas választ adott, s felhatalmazott a nyilvánosságra hozatalára is (ami akkor nem volt éppen magától értetõdõ).
– Egyrészt kell a pénz az államnak. Másrészt a sok bélyeggyûjtõ tagdíja és az általuk vásárolt bélyegek bevétele az alapja a minõségi bélyeggyûjtésnek, annak, hogy a legjobbjaink jók legyenek a nemzetközi kiállításokon és versenyeken. De a legfontosabb a harmadik érvem: hát nem jobb az mindenkinek, ha az emberek kocsma helyett bélyegre költik a pénzüket?
Vagyis: sör helyett bélyeg! Ez lett Kossa védjegye a magyar filatéliában: már az apja is ezzel vette rá a bélyegek szeretetére. Az más kérdés, hogy ennek az árát most fizetjük: a bélyegvásárlók örökösei évtizedek óta remélnek túladni az azóta elhunytak gyûjteményein – nehezen, de legalábbis ráfizetéssel. Rámenõsebb bélyegkereskedõk 60 fillért adnak minden a bélyegre rányomtatott 1 forintért. Az “ügyesek” a tömegbélyegeket így forintonként legalább 40 filléres haszonnal adják tovább, a jobbakon pedig szépen gazdagodnak…
Nincs is ma már bélyeggyûjtõ “tömegsport”. Talán ezért tartunk a filatélia nemzetközi versenyében is valahol ott, mint a fociban. Annak ellenére, hogy a szép magyar bélyegek kiadásának hagyománya szerencsére változatlanul él. Éljen is!