1.0Sub rosa - emlékekhttps://masolat.cafeblog.huKocsis T.https://masolat.cafeblog.hu/author/xhappy150gmail-com/<p>Kim Ir Szen születésének 105. évordulója</p> <p>Koreai kézfogások -</p> <p>„Sub-rosa – avagy megíratlan megírandók” című kéziratgyűjteményem alábbi részlete azzal a félszigetnyi, ketté osztott országgal, Koreával foglalkozik, amelyik a világpolitika kényes vihargócainak egyikeként ma jóformán mindennapi szereplője a nemzetközi médiának. Ez akkor sem volt másként, amikor – a hatvanas évek közepén – pekingi székhellyel a Magyar Távirati Iroda távol-keleti tudósítójaként a helyszínen figyeltem a térség eseményeit. Ebben a minőségében kerestem folyamatosan a válaszokat az „Ázsia Németországának” tekintett, a II. világháború győztes hatalmai által ott északira és délire kettéosztott Koreai-félsziget – úgy tűnik föl – egyfolytában bonyolult, szinte mindig egyszerre történelmi és aktuális okokból fakadó kérdőjeleire is.</p> <p>.A krónikás koreai kézfogásainak története előbb kezdődött, - Budapesten. Amikor először találkoztam vele, Kim Ir Szen, <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89szak-Korea" target="_blank" rel="noopener noreferrer">Észak-Korea </a>szocialistaként hirdetett államának alapító vezére, számunkra nem akármilyen fontosságú évben, 1956-ban – tavasz végén – látogatott hozzánk.</p> <p>Az ELTE újságíró-szakos hallgatójaként kísértem az egyetlen helyre, ahová tanszékünk lapja, a „Toll” képviseletében odaengedtek: a budai fogaskerekűnél lévő, mindmáig jól ismert erdei iskolába. Abban működött akkor azoknak a koreai gyerekeknek az iskolája, akiket jó szerencséjük Magyarországra vezérelt az 1950–53-ig tartott, a III. világháború próbájának tekintet szörnyű koreai háború idején, s engedélyt kaptak arra is, hogy itt fejezhessék be megkezdett tanulmányaikat.<img src="http://m.blog.hu/ro/rozsalatt/image/kimilsung.jpg" alt="kimilsung.jpg" class="imgnotext open-in-modal" /></p> <p>Kim Ir Szen úgy vonult be kíséretével az iskolába, ahogyan addig még senkitől sem láttam. Minden egyes lépése, lassú mozgásának összehangoltsága, a tanároknak és a gyerekeknek szánt mosolyok pillanatonkénti váltogatása, főként pedig szemei szünetet nem ismerő villanásainak szinte követhetetlen száguldása maga volt a tökéletesen megtanult mesterség. Teljesítményét taníthatták volna akár a pesti színiakadémián is.</p> <p>Velem is kezet fogott. Megkísérlem hitelesen leírni hogyan, nem ok nélkül. Ami történt: feltűnően komótosan, amint mozgott is, megemelte a karját, centiről centire előrenyújtotta, s amikor célhoz, vagyis hozzám ért, azt éreztem, hogy vastag, szokatlanul puha ujjaival, éppen csak megérintett, s nem fogta meg igazán a kezemet. De közben mindvégig kutatóan figyelte a szememet. Aztán odébb lépett, s láttam, a szomszédomnál – az iskola egyik magyar tanáránál – tökéletesen megismétlődött az, ami nálam.</p> <p>S ezzel nem záródott le a történet, sőt… Csak most következett az, amiért mindez egy életre belevésődött az emlékezetembe: azok a körülöttem álló koreaiak, gyerekek és felnőttek, akiknek nem jutott kézfogás – a kezemet bámulták. Voltak, akik hosszú perceken át. Nagyon nehezen jutott el az agyamig, mivel érdemeltem ki ezeket a tekinteteket: mert olyan kéz az enyém, amelyet megérintett Kim Ir Szené...</p> <p>Másodízben Phenjanban lettem részese e megtiszteltetésnek. Ott 1965 októberében fogott velem kezet, immár kétségkívül politikai tartalommal. Fock Jenő miniszterelnök-helyettes delegációját kísértem, Pekingből jövet, tudósítói feladatokkal. Ez amolyan se hideg, se meleg időszaka volt a magyar–KNDK viszonynak, amikor a valós értékeket kifejező együttműködést mindkét részről halvány mosolyokkal és barátságos kézszorításokkal helyettesítették: nem utolsósorban a világ – főként az egymásra mind vadabbul gerjedő, éppen a kulturális forradalom poklának kapujában álló Kína és a Kremlből már Brezsnyev által irányított szovjetek – számára. Ezt szolgálta Fock utazása is, aki, bár komoly sarzsi volt Magyarországon, miniszterelnök csak később, 1967 tavaszán lett.</p> <p>Ahogyan a tárgyalásokra, úgy Kim és Fock hivatalos találkozójára is a Koreai Munkapárt központjában került sor. A szervezők engem is beállítottak a legfőbb koreai méltóságra várakozó magyar vendégek közé, persze a sor vége táján. De ez is elég volt arra, hogy – legalább néhány napra – megkülönböztetett rang birtokosa legyek Phenjan szép folyója, a Tedong partján. Koreában ugyanis kétfajta elvtársi cím dukált: a “domu” mindenkinek, a ”tondzi” meg a fejeseknek, én az utóbbit ”excellenciás elvtársként” fordítottam magyarra, önmagamnak.</p> <p>Amikor Kim Ir Szen belépett, az első gondolatom az volt: nem egészen tíz év alatt 15 esztendőt öregedett. Elsősorban az arca, második pillantásra a mozgása korosodott, a szeme vesét vizslató ereje viszont semmit sem gyengült. Ekkor értettem meg, hogy hatalmának egyik titka pillantásának a bűvölete: ezzel kelti azt az érzést, hogy olvas annak a fejében, akinek a szemébe néz.</p> <p>Széles mosollyal kísért kézfogása Fock Jenővel soká tartott, ez szólt a filmeseknek és fotósoknak, tehát a népnek és a világnak. A sorban második Pullai Árpádnak – akkor az MSZMP KB osztályvezetője volt, később lett KB-titkár, majd miniszter – jóval kevesebb idő jutott, de ugyanolyan méretű mosolygás. Nálam már csak néhány másodpercre állt meg. Mosolytalanul, viszont a kézfogáshoz biccentett, s – ahogyan az Budapesten is történt – nem hagyta ki a szemem vizsgálatát. Számomra az igazi újdonság a férfias kézszorítás volt. Elkönyveltem: közben rájött, ez is szükséges tartozéka a kemény, céltudatos, szembeszegülést semmiben sem tűrő vezérnek. Főként, amikor egyesek azt hihetik, korosodik…</p> <p>.Holott akkorra már mindenki számára félreérthetetlenné tette: senki sem kérdőjelezheti meg, hogy Korea északi fele – Kim Ir Szen Koreája. Ha valaki, ő valóban mondhatta volna, amit egykoron a francia Napkirály, XIV. Lajos csak hitt magáról, mégis hirdetett: „Az állam (meg a párt és főként a hadsereg) én vagyok.” Nem is titkolta, hogy hatalmának legfőbb támasza a hadsereg, s ennek javára – nem kevés elemző szerint – feláldozta a Távol-Kelet természeti kincsekben rendkivül gazdag, első potenciális "kis tigrisének" háború utáni gyarapodási lehetőségeit a fegyverekért, amelyek között halálakor már ott voltak az atomrakéták is.</p> <p>Fiának, Kim Dzsong Il-nek pedig – már saját tulajdonának tekintett, és dinasztikus jogon örökre megvédendő latifundiumként adta át országát, a Koreai-félsziget északi felét.<img src="http://m.blog.hu/ro/rozsalatt/image/kim_dzsong_il.jpg" alt="kim_dzsong_il.jpg" class="imgnotext" /></p> <p>Aa dinasztia immár harmadik tagja az államalapító unokája: Kim Dzsong Un. Ő az, akinek ma halljuk szinte naponta a nevét...</p>rich