Kádár „szürke eminenciásai” – Óvári és Katona

Óvári Miklós (1925 – 2003.)  egyike volt Kádár János szürke eminenciásainak. 

Ahogyan a másik, Katona István (Budapest, 1928 – 2006) is: mindketten hosszú éveken át Kádár Jánosnak a közvetlen közelében szolgáltak, – bár koránt sem az egyesek által méltatlanul szolgainak mondott értelmében.

Akik ismerték őket, nehezen tagadhatják, hogy felkészülten töltötték be ezt a nem hivatalos tisztet. A kiugrott katolikus pap apától (!) és mosónő anyától származó Óvári Miklós nem éppen rózsás körülmények között élő   kisgyerekként – tíz testvérből öccsével ketten maradtak életben –  volt a lőrinci gimnázium mintadiákja, majd lett latin-olasz szakos Eötvös kollégista. Amikor pedig az akkori politika csúcsára jutott, azoknak is el kellett ismerniük, akik nem szerették – és ezek nem kevesen voltak -, hogy a műveltsége unikum volt a pártvezetés legfelsőbb köreiben. Katona István pedig klasszikus értelemben vett proletárcsaládból származott, az egyház taníttatta, de a gimnáziumot nem tudta befejezni, mert leventeként négy évre szovjet fogságba került. A táborban kiemelték, plakátokat rajzolt, tanított. Hazatérése után végezte el az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakját, és tanárból, újságíróból lett pártfunkcionárius.  A Népszabadság nekrológja hitelesen jellemezte, hogyan gyakorolta az életet, a helyzetéből fakadó hatalom birtokában is: „Azok közé tartozott, aki vezető beosztásban is hagyta dolgozni a munkatársait, puritán, csendes ember volt, az elkötelezett pártfunkcionáriusok azon típusából, aki mindig korrekt tisztességgel kezelte a problémákat.”

Katona volt a kisebbik rangú és 1985-ig, nyugdíjba vonulásáig, hosszú éveken át dolgozott gyakorlatilag Kádár János legközvetlenebb munkatársaként, bármi volt is éppen a hivatalos posztja. Az a fajta személyi titkár volt, akit mai eleganciával inkább kabinetfőnöknek neveznek, személyes politikai ambícióktól mentesen szerényen és visszahúzódóan.  Benedek István Gábor nagyon pontosan írta le, a Mozgó Világban, milyen volt, hogyan dolgozott. „Katona tudta a dolgát… Az első titkár elismerésén, dicséretén kívül nem voltak különösebb ambíciói. Az volt a mondása: aki Kádárral dolgozik, annak teljesen fel kell oldódnia a személyiségében.”

Óvári viszont már 45 évesen, 1970-ben a Központi Bizottság titkáraként vezető közszereplővé lett, de a pártállam utolsó órájáig olyan távol tartott magát a nagy nyilvánosságtól, amennyire csak lehetett. Nehezen tudnék dönteni, ki volt kettőjük közül a befolyásosabb háttérpolitikus, ennek vizsgálata is érdekes dolga a történészeknek.

De az nehezen vitatható: azok voltak mindketten, akiknek az akarata ellenére – a mindenkori „főisteneken” kívül persze – nehéz volt bárkinek is Kádárhoz eljutni, akár szóban, akár írásban. Még abban is „közvetítettek” a világ és az ország első embere között, hogy – ez elsősorban Katona feladata volt –  javaslatként ugyan, de kijelöljék a sajtóban és a beérkező iratokban Kádár számára, mit érdemes elolvasnia.

Ma még pontosabban tudjuk, mint már akkor sejteni, gyakran érzékelni lehetett: nem akármilyen befolyásoló hatalom volt ez! Tanulmányozza is – mindenféle szándékkal és előjellel – az utókor, tudományos és nem ritkán napi politikai célokkal egyaránt…

            Engem ők ketten tanítottak ki a „rendre”, amikor 1971-ben – belgrádi MTI tudósítói munkám után, igazán ma sem tudom, miért –   az akkori pártközpontba, a Fehér Házba kerültem dolgozni, a sajtóirányítás területére.  Közölték, munkatársként  – ez volt ott a legalacsonyabb politikai szintű beosztás – jogom van bármikor, bármelyik KB titkárhoz fordulnom, ha valamilyen ügyben azt szükségesnek látom, – kivéve Kádár Jánost. Hogy hozzá miért nem, arról   Óvári Miklós világosított fel:

            – Nem volna helyes az „Öreget” mindenfélével nyugtalanítani.

            Nem akármilyen érvelés! Egy kicsit sem örültem, rögtön úgy értettem, ahogyan és amiért az valójában történt: Kádár Jánost óvják attól – csúnyábban fogalmazva akadályozzák abban -, hogy mindent tudjon az országról.

        A tilalmat magától értetődően betartottam, miközben a politika Duna-parti fő sodrában, –  a napisajtóval és külpolitikával foglalkoztam az Agitációs és Propaganda Osztályon, azon a bizonyos „APO”-n –  igencsak izgalmas dolgokról olvastam, értesültem, főként de nem csak arról, ami a nagyvilágban zajlott. Ebből következett, hogy – legalábbis a 1971-76 időszakában –  gyakran éreztem, mennyire fontos dolgokat rejtettek el Kádár János elől.

         Illetékes KB-titkárként Óvári Miklós tiszte volt, hogy – Katona István kezdeményezésére, s akkor is tudtam, Kádár János rábólintásával – hivatalosan felvegyen a Fehér Ház munkatársai közé. Személyes történetem ezzel kapcsolatos.
Egyik kérésem – feltételem – az volt, hogy Kati lányom helyet kapjon környékünk óvodájában, s így feleségem egy idő után visszamehessen a külföldi tartózkodásunkkal megszakított munkába. Egyrészt, mert szeretett dolgozni, meg kellett is a pénz: azzal ugyanis mindmáig senki sem vádolta a pártközpontot, hogy túlfizette volna a munkatársait. Lányom óvodai felvételét azonban a helyi illetékesek váratlanul már addigra elutasították, amikorra Óvári Miklós színe elé kerültem. Igy – gondolom, érthetően –   panaszkodással kezdtem, „nem ezt ígérték”. Ő persze megnyugtatott, elintézi a „bakit”. S ráadásként szolgált egy számomra fontos – és a korra a maga módján jellemző – tanulsággal is.

            – A lányom elsős, ugyanazon a környéken. Én meg azt kértem, lehessen napközis, mert a feleségem is dolgozik. Ha hiszed, ha nem, az én kérésemet is elutasították. Mert te fordulhatsz hozzám, hiszen én leszek a főnököd, és hivatkozhatsz az ígéretünkre. De én csak nem panaszkodhatom a lányom napközije miatt Kádár Jánosnak?

            Tény, ami tény: a lányom helyet kapott az óvodában, Óvári Miklós lánya pedig nem lett napközis a szomszéd iskolában…