Pedig mindig tiszteltem egyrészt nagy szakmai felkészültségéből született tudósi teljesítményeit, másrészt eszmei világlátásának baloldali következetességét. A néprajz nem az én világom, a folklórt, a népmeséket szeretem, de soha sem próbáltam „szakérteni”. De nyilván volt, van magyarázat arra, hogy e sajátos világban nyújtott kutató, publikáló és elmező munkásságának értékességét igazában azok sem kérdőjelezhették meg, akik bár néprajzi munkásságának egyes következtetéseit vitatták, mindmáig vitára érdemesnek tartják. A nem akármilyen megbecsülést kifejező Baumgarten-díjat először 1936-ban, másodszor 1942-ben kapta meg. /A Baumgarten-díj alapítója és története/
Ami pedig a politikai tevékenységét illeti, a tények – tények. Az a kezdet volt, hogy a szegedi egyetemen barátságba került baloldali fiatalok egy csoportjával, többek között Radnóti Miklóssal, Tolnai Gáborral, Baróti Dezsővel, Erdei Ferenccel. Már 1930 őszén e kör tagjaként vett részt a falukutatással foglalkozó és annak eredményeit tudományos és képzőművészeti szempontból is feldolgozó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapításában, majd munkájában.
Az ennek a logikus folytatása számomra, hogy a 2. világháború közeledtekor – ezt 2009-ben megjelent legendás, vaskos naplójában is sokszor megismételte – a legnagyobb hatást
Bajcsy-Zsilinszky Endre eszmeisége gyakorolta rá. 1942 februárjától személyes hatására is kapcsolódott be aktívan az antifasiszta, alig pár hónap elteltével betiltott Magyar Történelmi Emlékbizottság, majd a Kisgazdapárt munkájában.
Vagyis tudományos díjakkal épp úgy felvértezte magát már a Horthy-korszakban, ahogyan közéleti tevékenységével is országos ismertséget szerzett. Mindez együtt indokoltan alapozta meg együtt tudományos és politikai karrierjét 1945 után.
Történetesen azt is, hogy kultuszminiszterként az ő nevéhez fűződik 1948-ban az egyházi iskolák államosítása. Viselt is érte – meg politikai tevékenységének minden más állomásáért – hideget-meleget, átkokat is élete végéig és utána. Mindezek megítélése természetesen jórészt politikai világlátás dolga volt – és az ma is.
Az „Ortutay serpenyő” humán oldala viszont számomra- világnézet- és rendszerfüggetlen. Soha nem értettem, ma sem értem, hogyan lehetett, egy ilyen intellektussal megáldott tehetséges és okos ember (Rákosi is az ország egyik legjobb koponyájának mondta, „akinél talán csak a felesége, Zsuzsa okosabb”),
„Tutus” – ahogyan környezetében mindenki nevezte – akkor vált szorosabb ismeretségi köröm „legdrágább” tagjává, amikor karrierje csúcsán járt, a 60-as évek első felében. Tudósként akadémikus, egyetemi tanárként az ELTE rektora, politikusként pedig az Elnöki Tanács tagja és a Hazafias Népfront főtitkára volt egy időben, pártonkívüliként, – az utóbbi sokak által már akkor is megkérdőjelezve, de a nyilvánosság számára mindenképpen.
Én a feleségemmel 1963-ban észak-európai riportútra készültem, s ehhez kértem a segítségét a Magyar Nemzet munkatársaként, hiszen az újság a népfront napilapja volt. A tíz országot átfogó, 7000 kilométeres utazás az akkori, igencsak szűkre szabott devizális viszonyokhoz igazodva szerveződött: a szerkesztőség biztosította számomra a közlekedés költségeit, forintban, a szocialista országokra járó napidíjakat a normáknak megfelelően, s támogatott, hogy a pénzügyminiszter – történetesen Tímár Mátyás – nekem is, feleségemnek is engedélyezze az akkor éppen bevezetett 70 dolláros „turistapénz” kiegészítését 30-30 dollárral. A magam 100 dollárját és természetesen az asszony minden költségét én fedeztem. Ortutay pedig felvállalta, hogy beajánl a népfront helsinki testvérszervezeténél, a Finn Nép Demokratikus Uniójánál.
Az eredményre egy rossz szavam sem lehetett. Programokat szerveztek, interjúkat adtak, szaunáztattak – és nem utolsó sorban gondoskodtak a szállásunkról. Csak éppen… Olyan pénzért, ami – finoman szólva – megroppantotta teljes, 200 dolláros nyugati költségvetésünket, holott még előttünk állt a nyugati világból Svédország, Norvégia, Dánia, az NSZK és Ausztria. De hősiesen álltuk a csapást, és – amikor éppen nem látott minket véletlenül vendégül valaki az úton – a szó legszorosabb értelmében kenyéren és vízen éltünk a fejlett kapitalizmusban.
Hazaérkezésünk után derült ki, mit tartalmazott Ortutay levele Aimo Aaltonnennek, a finn szervezet akkor a világpolitikában nagybetűkkel jegyzett elnökének címezve: azt, hogy az ő közeli barátja (ez voltam én) a Hazafias Népfront befolyásos napilapjának (ez a Magyar Nemzetre vonatkozott, s joggal) vezető munkatársa érkezik hozzájuk, s ezért kér ő tőle ennek megfelelő támogatást a riportút szervezéséhez. Belátom: miért is gondolhatta Aaltonnen, hogy egy így felvezetett magyar pasasnak, Finnországba, anyagi csőd az Üdvhadsereg szállodaszámlája?
(Helsinki légi felvételen)
Egy évtizeddel később Tutus derűsen bevallotta: „visszafizette” az adósságát. 1972-ben nemzetközi Herder-díjjal tüntették ki tudományos munkásságáért, s a díjat akkor éppen Olaszországban adták át. Ortutay odarepült – és elvesztek a csomagjai. Az Alitalia pedig ellenőrizte előkelő utasa összes címét és rangját, s úgy döntött, a magyar államfői testület tagjaként a legmagasabb kártérítés jár neki. Megkapta a pénzt – majd váratlanul előkerült a három napos úthoz szükséges bőrönd. Nem kertelek: Ortutay több ezer dollárt volt kénytelen visszafizetni az olasz légitársaságnak. Õ sem kertelt nekem:
– Tudod, marhára fájt, s ezen az sem segített, hogy rögtön a ti finnországi dollárjaitok jutottak eszembe. Meg az, hogy 1960-ban elfelejtettem odaadni nektek a nászajándékot.
A nászajándék – csak mellékesen jegyzem meg – egyébként örökre elmaradt. De egy tőle kapott, életre szóló bölcsességgel némileg kárpótolt. Negyven éves voltam, amikor azt mondta:
– Eddig azt csináltál, amit akartál, mégis épnek és egészségesnek érzed magad. Mostantól kezdve viszont, csupán azért, mert belépsz az ötödik x-be, – sajnos, én már kitapasztaltam – bármennyire vigyázol, valamid mindig fájni fog.
Igaza lett, – de legalább az utolsó pillanatban megkezdhettem rá a felkészülést…
2015-ben, születésének 105. évfordulója alkalmából azt írta Ortutay Gyulárólszerkesztőségi cikkben a „Cultura” nevű, címének megfelelő magazin: „A kor áldozata volt, miközben a rendszer haszonélvezőjeként élt.” A 2009-ben megjelent, több, mint 2000 nyomtatott oldal terjedelmű naplóról pedig: „Naplójával Ortutay felbecsülhetetlen értékű dokumentumot hagyott a jelen korszak kutatóira, de az érdeklődő olvasó is sokat kap: a korrajz, a kor hírességeinek portréi kiváló olvasmányok lehetnek.”
Magyarán, tetszik, nem tetszik: Ortutay Gyula is – velünk élő történelmünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: